Kategóriák: Személyeskedés
Címkék: ajándék, játék, kézilabda, OrosházaKSC, születésnap, tanulás, varrás
...egyelőre. Hat és fél éve kezdtem blogot írni, de az utóbbi két évben már csak nyűg volt, ráadásul már engem sem érdekelt (másokat meg főleg nem). Mindenesetre érdekes volt visszaolvasni az életem blogban megörökített darabkáit. Most úgy döntöttem elég volt, a naplószerű dokumentálásnak vége. Ez tehát az utolsó, egy összefoglaló a születésnapomon.
1. 50 éves lettem.
2. Lefogytam 40 kilót február óta.
3. Befejeztem az iskolarendszerű tanulást, decemberben megszereztem a 3. másoddiplomámat, letettem a közigazgatási szakvizsgát, így a tanulásból azt hiszem elég volt. Már csak pénzre kellene váltanom ezt a sok tudományt... Új tanulási projektem van persze, de csak magánszorgalomból, agytornaként. Ez lett az új szerelmem, s ahogy egyre jobban belemerülök, egyre jobban tetszik.
4. Elnökként a napi túlélésért küzdök az Orosháza Kézilabda Sport Klubnál játszó lányokért. (Valami stressz kell az életben!)
5. Egy éves kihagyás után újra varrni kezdtem és folytatni is akarom új tervekkel, új ötletekkel.
A születésnapon ajándékot is szeretnék adni egy játék keretében. Azok között, akik kommentet hagynak ennél a bejegyzésnél szilveszter napján éjfélig, egy "eská" babát és egy kézműves táskát sorsolok ki. A kommentben jelezzétek, hogy mit szeretnétek. A képtáramban, vagy a fészbúkon megnézhetitek a korábbi munkáimat. Az ajándékról nincs kép, a nyerteseknek igyekszem személyre szabottan elkészíteni. Ezúton kívánok mindenkinek minden jót az új évre!
Kategóriák: Szubjektív kultúrmisszió
Címkék: Dél Korea, dráma, függetlenfilm, homoszexualitás, tabutéma
Harmadik film: No Regret (Huhwihaji anha) (2006)
Az utóbbi időben többet írtam, mint az elmúlt egy évben, így ezzel azutolsó bejegyzéssel egyelőre be is fejezem.
A filmeket fordított időrendi sorrendben néztem, ezért haladtam így visszafelé. Már nem is emlékszem, hogyan bukkantam erre filmre, talán a mindkét filmben szereplő színész, Kim Nam Gil miatt. A film egy kis költségvetésű független film, homoszexuális témával foglakozik, ami Dél-Koreában nem elfogadott, s ezért a témával való foglalkozás meglehetősen szokatlan. Ennek fényében nagy bátorság volt elkészíteni, bátorság volt a szereplőktől, hogy felvállalták (mindannyian szinte kezdők voltak). Meglehetősen naturalisztikusra sikeredett a film, vannak benne durva jelenetek is, de ha ezen túljutunk, akkor megláthatjuk a lényeget. Nincs különbség férfi és nő között, ha kiszolgáltatottságról, a megaláztatásról és az érzelmekkel való visszaélésről van szó. Nem férfi, nem nő. hanem az ember az, akinek át kell élnie mindezt. A film vége nekem fura volt, persze fogalmam sincs, milyen befejezést vártam, de talán nem ezt. Hangulatában számomra kicsit az 1970-es, 1980-as évek magyar filmjeit idézi… Ettől függetlenül tetszett és örülök, hogy megnéztem. Ebben sem beszélnek sokat, de a megértéshez szükséges a felirat, szerencsére az angol mellett magyarul is megtalálható. 18 éven felülieknek való.
A filmről és a háttérről jobb kritikát itt olvashattok:
Kategóriák: Szubjektív kultúrmisszió
Címkék: Dél Korea, erotika, film, Miindo, romantika
Második film: Egy szépség portréja (Portre of Beauty, Mi-in-do) (2008)
Az előzőekben ismertetett sorozat szimpatikus tragikus hőse az egyik főszereplője ennek a filmnek, amely egy Koreában futó TV-sorozat mozira átírt változata. A filmet nálunk is bemutatták, de eszembe jutott volna megnézni, ha nem látok előtte koreai kosztümös sorozatokat. Először koreai nyelven néztem meg – valójában ügyetlen voltam, és rossz fájlt indítottam el -, de nem is bántam meg. Túl sokat nem beszéltek benne - a nyelv egyébként szép, dallamos -, így nem vonta el a figyelmemet a szövegolvasás a képekről. A film gyönyörűen fényképezett, a történet romantikus és kissé melodramatikus. Vannak benne szép jelentek, szinte dokumentumfilm-szerűek, viccesek és szívet melengetőek is. Helyenként az erotikus jelenetek túl hosszúak és indokolatlanok, de ez – gondolom - a koreai közönségnek szólt, mi már fel sem kapjuk a fejünket ilyen képekre.
A közel 110 perc alatt a főszereplő fiú férfivé érik a filmvásznon, a szemünk előtt testileg és lelkileg is, s ez idő alatt még azt a férfi-gondolkodásmódot is elsajátítja, hogy akkor is küzd, amikor már semmi értelme, fejjel megy a falnak, és ez persze az életébe kerül. A koreaiak valamiért vonzódnak a tragikus végkifejlethez… A zárókép nagyon szép, festményszerű.
Akit pedig nem érdekel a romantika és a melodráma, az nézze meg a filmet a festészet kedvéért: minimál stílusban festenek, ami teljesen eltér a mi akadémikus festészetünktől, de jó nézni.
Bővebben a filmről itt olvashattok:
Úgy látom, a blogom egyre inkább kulturális ajánlóvá válik… Most koreai filmeket ajánlok az olvasók figyelmébe két bejegyzésben.
1. Koreai történelmi sorozatok
Érdeklődésem egy filmsorozattal kezdődött. A palota ékköve című sorozatot kezdetben nem is néztem, csak felvillanások voltak a csatornák kapcsolgatása közben, mert fura volt számomra az eltúlzott színészi játék és ripacskodásnak tűnt. Aztán láttam pár jelenetet, amiben állandóan főztek gyönyörű színű és nagyon szép tálalású ételeket, s ez odaszögezett a képernyő elé. Akkor kiderült, hogy a királyi konyhán játszódik a film, Koreában, valamikor a 16-17. században, később a történet is kezdett érdekelni, melynek valós személy volt az alapja, csak alaposan kiszínezték és arról, akit csak éppen megemlítenek a koreai történelemben egy jó sok részes sorozatot kanyarítottak. Lehet, hogy a helyi történészek a fejüket fogták, de az ötlet bevált, mert a világ érdeklődni kezdett Dél-Korea iránt a filmjeiken keresztül.
"A palota ékköve világszerte nagy sikert aratott, sőt elindította a „koreai kulturális hullámot”, amely a 2000-es évek elején tetőzött Ázsiában. Magyarországon 2008. március 10-től volt először látható a Magyar Televízió műsorán. Ekkor még délelőtti műsoridőben vetítették, amikor nagyon kevesen néznek televíziót, de mivel ebben a műsoridőben nagy sikert ért el, a Magyar Televízió többször is megismételte már mindkét csatornáján, egyre magasabb nézettségi időben. 2008. augusztus 25-től, majd 2010 január 4-től március 19-ig a sorozat ismétlésére került sor. A palota ékköve Magyarországon is nagy sikert aratott. Amióta hazánkban is bemutatták, rengeteg fórumoldal szól róla.”
A második filmsorozat, A Silla királyság ékköve (idétlen címadás!) már nem meglepetésszerűen jött, vártam rá és kíváncsi voltam, mi lesz belőle. A feléig nem nagyon érdekelt, sokat kardoztak benne (és egyáltalán nem főztek), de a ragyogó színű és pazar kiállítású ruhák nagyon tetszettek. Később a történet is érdekesebbé vált – legalábbis számomra -, és ha megszokjuk a nálunk eltérő dramaturgiát és színészi játékot, élvezhetővé válik a film. Más, mint az amerikai tömegtermelés, talán ezért is lettek olyan népszerűek ezek a filmek. Kicsit lassú, néha túl részletező, de éppen ezért tudta fenntartani végig a feszültséget. Főleg feszültség volt benne, s még a romantikus szál – mert persze az is kell egy sikerfilmhez -, a soha be nem teljesülő szerelem is nyomasztóvá tette az utolsó részeket, melyek közül volt olyan, hogy egyetlen boldog, nyugalmat árasztó pillanat sem volt a 60 perc alatt…
Az utolsó részben persze majdnem mindenki meghalt (csak a rendező maradt életben), a hiányérzet és a feszültség megmaradt, mert nem volt igazi katarzis. Pedig pozitív jövőképet vetítettek elénk: megfogalmazták a nagy álmot, ami az ókorban is az volt és most is ugyanaz, Korea egyesítése és ez a vágy igen hangsúlyosan jelent meg az utolsó képkockákban.
A két filmsorozat kapcsán elgondolkoztam azon, hogy a magyar történelemben is bőven találhatnánk olyan eseményt, vagy szereplőt, aki, ami köré népszerű filmeket lehet kanyarítani. Koreában a forgatási helyszínen történelmi parkot alakítottak ki, a helyiek jobban megismerik a történelmüket, a külföldiek meg felkeresik a romantikus helyszíneket. Eközben laknak, esznek és költik a pénzüket…
Most, amikor állandóan országimázst építünk, mi is megpróbálkozhatnánk valamivel. A recept megvan, nem kell már újat kitalálni. Csinálhatnánk mi is országot népszerűsítő filmeket, ami túllép a csikós-gulyás romantikán, és az önsorsrontáson, meg azon, hogy mi magyarok vagyunk és mindenki el akar minket tiporni… Bemutathatnánk vérzivataros történelmünket, apránként, nem történelemkönyv-szerűen, csak egy-egy momentumot kiragadva, ami alapján mások is érdeklődnének irántunk.
Kategóriák: Személyeskedés, Munka
Címkék: Déry Attila, építészet, építészettörténet, műemlékvédelem
3. Déry Attila: Öt könyv a régi építészetről
Vitruvius után szabadon adta könyvének (könyveinek) címét könyvajánlóm utols darabjának szerzője. 
Gyakorlati műemlékvédelemről szólnak Déry Attila könyvei, mely nem feltétlenül a hivatalos műemlékes álláspontot képviseli. Öt különálló könyvben tárgyalja a szerző az egyes épületszerkezeteket, anyagokat és azokat az építészeti eljárásokat, amik talán már feledésbe mentek. A könyvek inkább a szakmának szólnak, hiszen több évszázad anyagát foglalja össze, ezért nincs idő az alapok ismertetésére is, így egy minimális szintű építészeti alapismeretet feltételez az olvasóról. Tavaly novemberben kreditpontos továbbképzés keretében volt alkalmam a szerző két napos előadássorozatát meghallgatni, mely számomra hallatlan élmény volt szakmai és kultúrtörténeti szempontból is. A szigorú időbeosztással megtartott 2*8 óra szintet minden pillanatát élveztem és lekötötte a figyelmemet, így egyáltalán nem bántam meg, hogy ezt a képzést választottam. Inkább azt sajnáltam, hogy végül nem lettem műemlékes, ami mindig is érdekelt. De talán még nem késtem le semmit, arról még szívesen tanulnék bővebben...
A könyvet a Nemzeti Kulturális Alapprogram támogatásával a TERC Kiadó adta ki, 2010-ben. Részletes ismertető itt.
2. Andrea Palladio: Négy könyv az építészetről
Vitruvius címadása iskolát teremtett, Andrea Palladio is hasonló címet adott építészeti-építészetelméleti könyvének, mely 1570-ben jelent meg. Az olvasókhoz írott előszóban hivatkozik is ókori elődjére. A könyv ajánlással kezdődik, „az én legnagyszerűbb, nagytiszteletű uramnak, Giacomo Angaranno Herceg Úrnak” címzett levélben fogalmazza meg a szerző azt a célt, ami miatt belefogott a könyv megírásába. A négy könyv külön-külön tárgyalja mindazokat a tudnivalókat, amit az egyes épületfajtákról, anyagokról és szerkezetekről, tudni kell. Kevesebb a filozófiai-építészetelméleti értekezés, inkább műszaki jellegű a mű kiegészítve a szerző – a cinquecentora jellemző – csodálatos rajzaival. Az antik hatás nyilvánvaló, a nyugalom, a letisztultság, a tökéletes arányokra, a szépségre való törekvés több, mint 400 év távolságából szemlélve is szembetűnő. Nem volt rám olyan hatással, mint Vitruvius könyve, de nagyban segít a Palladio és kortársainak megértéséhez. Eddig csak csodáltam a reneszánsz építészetét, a könyv olvasása után értően próbálom csodálni. Jó lenne, ha az építészeti hitvallás egy része átültethető lenne korunkra, főleg ami a hétköznapokat uraló stílustalanságot illeti. Ez lehetne a mai építészek egyik feladata: tudatformálás, talán esztétikai „nevelés”, hogy ne a tüzép-barokk legyen a minta az egyszerű, mindennapi építészetben. Ehhez gondolkodó emberek kellenek, már gyerekkortól gondolkodók, gondolkodni tanulók. Nem biztos, hogy szükség van rájuk, hiszen a gondolkodókkal mindig csak baj van…
A könyv a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal kiadásában, a Reneszánsz Zrt. támogatásával megjelent Andrea Palladio Négy könyv az építészetről (1570) című műve Hajnóczi Gábor fordításában. A kötet az Ulrico Hoepli kiadó (Milano) 1968-as fakszimiléje alapján készült. A könyvben megjelent utószót az első magyar kiadáshoz Zádor Anna írta 1982-ben. A Palladio-épületeket Hack Róbert és Galacanu Efstatia fényképezte 2008-ban. A könyv tervezője és tipográfusa: Flohr János.
Kategóriák: Személyeskedés, Munka
Címkék: építészet, építészettörténet, könyvajánló, ókor, Vitruvius
Íráskényszer jött rám - szakdolgozatot kellene írnom - így aztán minden más eszembe jut, például a régóta hanyagolt blogom is. Így most egy szubjektív könyvajánló következik, három korról, három könyvről, három posztban.
1. Vitruvius: Tíz könyv az építészetről
Ez az a könyv, amiről rengeteget hallottam, de soha nem láttam egészen addig, amíg tavaly rábukkantam magyarul és azonnal meg is vettem. Első emlékeim a könyvről a középiskolai művészettörténet óráról valók, később az építészettörténeti előadásokon hallottam róla. Akkor még kőkorszak volt - nem volt internet - így nehezebb volt megtalálni bármit, igaz nagyon nem is törekedtem rá. Később utazgatni kezdtünk, hogy a helyszínen nézzük meg az ókori építészeti emlékeket, miközben „nagy felfedezést” tette, hogy „élőben” minden más, mint a fotókon. Sok mindent akkor értettem meg – anyagfelhasználást, szerkezeteket –, hiába tanultam meg a könyvekből és még vizsgáztam is, ami valószínűleg az én hiányosságaimat mutatja. De tanulni sohasem késő… Így aztán újra eszembe jutott Vitruvius és az ő könyvecskéje és keresni kezdtem.
Lehet, hogy Vitruvius nem volt kora kiemelkedő építésze, bár könyvében említi néhány épületét, de könyve forrásértékű alkotás, amit eredetileg tankönyvnek szánt, 
mely a reneszánsz építészetre is nagy hatással volt. Vitruvius ihlette Leonardo da Vinci általánosan ismert és már szinte elcsépelt Vitruvius-tanulmányát. Nem akarom a könyvet részleteiben ismertetni, de a könyv alapvetései nagyon megérintettek. Mai korunk nem hasonlítható az ókorhoz semmilyen tekintetben, legfeljebb annyiban, hogy az emberek akkor is emberek voltak. Más társadalmi-gazdasági fejlettséggel, más erkölcsi normákkal, de mégis… vannak alapelvek, amik 2000 év elmúltával is érvényesek. Az építészekről, az építészetről ír az első fejezetben, mely igazán komplex tudomány volt akkor és az mai is. Vitruvius szerint az építésznek tanult embernek kell lenni, aki jártas a szakmájában, a társ-szakterületekben, tud rajzolni, ismeri a történelmet, a művészetet, kicsit pszichológus is, mert ismeri az embereket, de otthon van a filozófiában is, mert „… a filozófia emelkedett lelkűvé teszi az építészt… mert semmilyen művet nem lehet megvalósítani bizalom és erkölcsi tisztaság híján.” Megállapításait kiterjeszteném az építészeken túl általában a tanult emberekre, akiknek vezetniük kellene, fényt és iránymutatást adni másoknak. Vajon oktatásunk pont ebbe az irányba halad?
A könyv első teljes magyar fordítása 2009-ben jelent meg Szegeden a Quintus Kiadónál. Sajnos rajzai nem maradtak fenn, az illusztrációk az 1684-ben készült Perrault-féle francia nyelvű változatból valók, melyek segítik a műszaki megértést is. Az eredeti könyv címe: De architectura libri decem.
Tanul a családunk ismét, most, hogy a nyári szünetnek már vége. Ez nem valami nagy újdonság az iskolásoknak, de nekem az, mert ismét iskolába járok. A stíluskommunikátor diplomám megszerzése után megfogadtam, hogy soha többet, de a sors másként rendezte az életemet. Új munkahelyhez, új munkakörhöz új ismeretek szükségesek, így beiratkoztam az ELTE-re - szeptemberben már a második szemesztert kezdem -, ahol remélhetőleg építési jogi szakokleveles mérnök diplomát szerzek. Kicsit fárasztó, néha kicsit száraz, de ahogyan mélyebbre ásom magam a témában, azt látom, hogy néhol még kreatív képzelőerő is kell hozzá. Abban bízom, hogy majd kamatoztatni tudom a képzésbe fektetett munkát és a pénzt is.
Eszter megkezdte a 8. osztályt, és bőszen készülünk (leginkább mi, szülők) a 8. osztályban dívó továbbtanulási hajszára. Remélem, sikerülnek a tervei, amik elég konkrétak már 3 éves kora óta.
Orsi viszont az egyetemet fejezte be, annyira, hogy már a diplomát is odaadták neki. Szerencsére még érettségi előtt, a középiskolában beszerezte a szükséges nyelvvizsgákat, így nem került abba a helyzetbe, mint sokan az egyetemisták közül. Ő még az eredeti képzési formában tanult és nem a bolognainak nevezett, számomra kissé értelmetlen rendszerben. A diplomaosztóval szinte egyidőben a munkanélküli könyvet is megkapta (ez ám a karrier, ezért taníttattuk a gyereket!). Szerencsére ez csak átmeneti állapot volt, mert augusztustól a Múzeumban dolgozik, amellett, hogy felvették a doktori iskolába is, így ősztől phd képzésben folytatja az okosodást/okoskodást.
... érte majdnem a kocsinkat az M0-n. Eddig sem volt kedvencünk ez az út, mert lassú, zsúfolt és életveszélyes, de ezután még inkább nem lesz az. Én nem voltam ott szerencsére, de a fotókat láttam... Vétlenek voltak és csak Peti lélekjelenlétén múlt, hogy megúszták. Azóta már vezettem arrafelé, és igyekeztem óvatos lenni, de sajnos az még nem elég.
...teljesen, olyan régen írtam új bejegyzést. Pedig sok minden történt tavaly óta jó és rossz is, mindenféle. A jókról megemlékezek, a rosszakat elfelejtem. Megpróbálom majd csokorba gyűjteni az elmúlt fél év történéseit, mondjuk témakörönként. A személyes dolgokkal kezdem, röviden.
Ami fix az életemben, hogy dolgozom. Naponta ingázom a munkahelyemre, és otthon is dolgozom, hol többet, hol kevesebbet, attól függően, mennyi megrendelést kapok. A munka persze kampányszerűen jön, gyakran sürgős és éjjel-nappal tart, ami nagyon fárasztó, mert már nem is bírom annyira az éjszakázást, mint pályakezdőként. De aztán lehet aludni és kezdődik, előlről az egész. Már voltam szabadságon és még megyek is, csak közben egy tervet be kell fejeznem és pár EU-s pályázatot is el kell készíteni.
...voltam tegnap. Nem kerek évforduló, vártam is a poszttal, hogy majd eszembe jut valami számvetésféle. Nem ez történt. A nap úgy telt, mint bármelyik, dolgoztam, este kis családi ünneplés (Petitől kaptam egy szobainast, már gyerekkorom óta szerettem volna egyet és most ez a vágyam is teljesült. Gyerekként eszkábáltam is fa vállfából, söprűnyéből, de mindig szétesett, most van végre egy igazi!).
Azért kötelességszerűen átgondoltam az életem: eddig volt benne jó és rossz is, sokszor fájó dolgok, amik aztán elmúltak és jöttek újabbak helyette. Tervek, álmok, amik nem váltak valóra, tervek, álmok amik megvalósultak. Család, szeretet, munka, biztonság - többé-kevésbé minden van, ami a nyugodt élethez kell, és gyakran egyidejűleg. A korommal együtt bölcsebb is lettem, minden pillanatban a szépet, a jót keresem, felismerem, mi az értékes, mi a fontos és igyekszem a lelki békét is megteremteni. Bízom magamban, mert tudom, a dolgok többnyire rajtunk múlnak és fejben dőlnek el. Összegezve boldog vagyok. Az idő azonban telik és attól kicsit félek, hogy meghalok, s hogy itt kell hagyni azokat, akiket szeretek...
Ahama
... neve Szofi lett. Öltöztethető, barna bőrű baba az UNICEF számára. Kata felkérésére sokan csatlakoztunk innen. Jó volt készíteni, örülök, hogy én is segíthetek másokon, ha csak ilyen kis aprósággal is és remélem, egy kisgyerek örül majd neki.
De mi is a Pigotta ? 50 centis rongybaba, fiú vagy lány, amit nagyon könnyű elkészíteni. A teste pamutból van, vattával tömik ki, a haja színes fonal. Az arc elkészítéséhez csak textilfilcre, vagy festékre van szükség.
A világ minden táján játszanak rongybabákkal a gyerekek. Mitől különlegesek akkor az UNICEF “Pigotta” babái? Attól, hogy ezek a rongybabák olyan kisgyermekeket szimbolizálnak, akiknek szüksége van a segítségünkre.
Napjainkban Európa-szerte több tízezren készítenek ilyen rongybabákat iskolákban, családokban, klubokban és nyugdíjas otthonokban. Egy kis fantáziával és kreativitással bárki elkészítheti a sajátját. Minden babának van “születési bizonyítványa”, amin szerepel neve, születési helye, nemzetisége, készítőjének neve és címe, esetleg fényképe, és egy képeslap. Az elkészült babákat az UNICEF összegyűjti, és “örökbefogadásra” kínálja őket. Az “örökbefogadó” család visszaküldi a képeslapot a készítőnek, hogy az tudja, babája hova került. A babákért egy szimbolikus összeget, 3-5000 Ft-t ajánl fel az UNICEF javára. A program ötlete Olaszországból, az UNICEF egyik önkéntesétől, Jo Garceau-tól származik. Az első évben, 1988-ban 2.000 rongybaba lelt új otthonra, és az akcióból 14.000 dollár folyt be. 2002-ben az adományok összege meghaladta a 2 millió dollárt. 2001 óta több ezer iskolás gyereknek és más önkénteseknek köszönhetően Franciaországban is készülnek UNICEF rongybabák. Ott Frimousse-nak nevezik a babákat. Csehországban és Finnországban szintén önkéntesek, főként gyerekek készítik a rongybabákat.
Az elmúlt években az akció tovább bővült: Olaszországban a milánói Scala legnevesebb baba- és jelmezkészítői, Franciaországban a legnevesebb divatdiktátorok és fiatal tervezők is elkészítették saját Pigottájukat. A francia “haute-couture” babákat Párizsban egy kiállítás keretében ismerhette meg a közönség, majd november 20-án, a gyermekjogok világnapján elárverezték őket, szintén az UNICEF oltási programjának javára. A több mint 50 alkotó között olyan híres divatházak szerepeltek, mint az Armani, a Christian Lacroix, az Emanuel Ungaro, a Givenchy, vagy a Pierre Cardin.
...nagyon most nincsenek, de most jönnek olyan képek, amiket még nem mutattam (érdeklődőknek több kép a képtárban található). Újabb baba született a tágabb családban, így neki is készült egy csörgős zsiráf, ezúttal pirosban. Elkészült nyár végére - az ellopott helyett - Peti fotóstáskája is, hogy ne az én virágos-tarka farmertáskámmal szaladgáljon. Férfias darab lett, de mégsem komor, ez a bordó-fekete párosítás elég jó választás volt.
MESKA boltom forgalma nem túl nagy, de néha eladok egy-két darabot. Igaz, nem is gyártok futószalagon, csak ha ihletet érzek az alkotáshoz. Eza romantikus selyemszív egy korábbi vásárlóm megrendelésére készült, aki nászajándéknak szánt pénz átadásához vásárolta. Jó ötlet, nem olyan snassz, mint a fehér boríték...két esküvőn is voltunk a közlemúltben, de nekem ez nem jutott eszembe.
Nem egy bonyolult alkotás, mégis elég sok képet készítettem róla, s ennek oka is van. Elég régóta foglalkozom már színekkel, meg látok is, mióta megszülettem, de még most is rácsodálkozom a színek varázslatára. Ez azt egyszerű kis selyemtárgyat kétoldalas selyemszaténon fotóztam, a mályva és a lilásbarna oldalán. A háttér teljesen átszínezte a fehéret, s míg a mályva háttér előtt lágyság, puhaság, ártatlanság sugárzik, a sötétebb háttér keménnyé és racionálissá teszi ugyanazt, és ezt a hatást nem enyhíti a találomra odaszórt romantikus rózsakupac sem. 
Kategóriák: Kreatív blokk
Címkék: baba, barátság, foltvarrás, takaró, tallina, varrás
...címmel közös varrást hirdetett Colette. Én is elkészítettem a blokkomat - igaz, egy hét késéssel - és most bemutatom. Mérete 15*15 cm. (kb.)
Kategóriák: Család, gyerekek, Kreatív blokk
Címkék: Erdei, gyereknevelés, környezetvédelem, Manó, mesekönyv, rajz, sajátkezű
Orsi lányom 3-4 éves lehetett, amikor télen a Mátrában kirándultunk. Jó hosszú gyalogtúrát tettünk, a terep nehéz volt, a havas, jeges úton már nagyon elfáradt, így meséltem neki. Erdei Manó, aki ott bujkált a kövek és a fák között, végig az úton, amerre mentünk, vigyázott, hogy ne lássuk meg. A történetet aztán éveken át szőttük közösen, Erdei Manó rendszeres szereplője volt az esti meséknek. Hatéves volt a lányom, amikor karácsonyra megrajzoltam egy történetét. A könyv egyetlen példányban készült, éjszakákon át rajzoltam és festettem titokban, hogy időben elkészüljek vele. A számítástechnika 1990-ben még gyerekcipőben járt, igazán nem is gondoltam technikai támogatásra, minden egyes lapot külön festettem meg akvarellpapírra, vágott tollal, kézzel írtam fel a szöveget, az iniciálék csőtollal készültek. 
Egy baráti nyomda bekötötte a könyvet ... igen, piros műbőrbe, a rendszerváltás környékén egy üzemi nyomdában ebből az anyagból volt nagyobb készlet. A történet igen egyszerű, felfedezhetők benne a környezetvédelmi nevelés elemei, a gonosz turisták oktatásának jelenetében erőteljes karl may-i hatás érvényesül, akár maga Winnetou is beszélhetett volna így a sápadtarcúakhoz. A rajzok? Hát nem vagyok grafikus, de szívemet-lelkemet beleadtam a munkába.
Két évvel később elkészült a folytatás, egy karácsonyi történet. Ekkor már nem bíztam a dolgokat a véletlenre, az írást egy "írói vénával megáldott" régi barátomra bíztam. A szöveg jóval hosszabb lett, így az íráskép sem annyira kidolgozott a könyvben. Rajzban viszont határozottan fejlődtem.
Eszter lányom kissé hátrányos helyzetű. Talán túl későn született és addigra elragadott minket a munkaláz és a pénzkeresési hajsza, így neki nem jutott saját könyv. Pedig van közös történetünk, Villany Leó és Csokipók élete nagyon kalandos és élménydús. Néhány szereplő vázlata már megvan, talán egyszer a könyv is elkészül. Azért Eszter sem maradt könyv nélkül, interaktív mesekönyvet kapott egyszer, de erről majd egy másik posztban...
(Akit riasztott el ez a néhány fotó sem, borzonghat tovább a teljes oldalképeken a Képtárban.)
...készült, igaz nem augusztus 20-ra, hanem augusztus 29-re. A recept Limara pékségéből való, s mivel ő is tótkomlósi lisztből süt, gondoltam, kipróbálom. Az első új recept szerinti kenyerem remekül sikerült: ropogós, vékony héj, igazi parasztkenyér íz, puha, kicsit ritkás bél. Igaz, laposabb lett, mint reméltem, de már tudom, mi erre a megoldás. Kenyérsütőben dagasztottam, sütőben, zománcos kacsasütő edényben sütöttem. 
Zsemle is készült Limara receptje alapján, burgonyapehely helyett rozs-és zabpehellyel, ami szintén nagyon finom. Ideális szendvics-alapanyag, így naponta ezt fogom sütni. Orsi ugyanis már egy hónapja a földet túrja egy ásatáson Hódmezővásárhely határában, és ez még 3 hónapig így is marad. Naponta 2 zsemlét visz ebédre, ez az új recept szerinti nem szárad ki, másnap is ropogós, csomagolás után sem lesz gumis állagú, mint a bóóti. Örülök, hogy rátaláltam Limara blogjára, mindenkinek csak ajánlani tudom... 
Kategóriák: Család, gyerekek
Címkék: bronzérem, Cell kupa, kézilabda, KSC, Orosháza Gyopárosfürdő
...jutott a lányainknak ai idei Cell-Kupán, Veszprémben. Kis csalódás, mert valójában az 1997-es "A" csapatunk aranyéremért ment, de a sport már csak ilyen. Végig veretlenül küzdöttek a lányok, mindössze egy meccset vesztettek el az egész kupa során, azt is csak egy góllal, de sajnos pont az volt a döntőbe jutásért játszott mérkőzés. Nagyon megdolgoztak ezért az eredményért, kemény felkészülés volt már a kupát megelőző 3 hétben. Mi szülők meg nyaraltunk egy jót, szurkoltunk, időnként a szívinfarktus határán voltunk, de remekül szórakoztunk. Az Orosháza-Gyopárosfürdő KSC egyébként 4 csapattal képviseltette magát a 14 ország részvételével megrendezett tornán és az egész csapat remekül szerepelt, született 2 bronzérem, egy 6. és egy 11. hely.
Szép volt lányok :-) 
